Korábban, a Hungaroszféra leírásának olvasása és a riport hallgatása közben bevillantak a régi emlékeim az "Innovációs Versenyről" - bizony rég, volt az
7-8 éve is, repül az idő...

A két fiatal feltaláló az Ifjúsági Tudományos és Innovációs Verseny pályamunkájaként kezdte el a robot fejlesztését. Egy szerencsére viszonylag jó nyilvánosságnak örvendő megmérettetésről van szó, ugyanakkor az egész "belső" folyamatot valószínűleg az indulókon és közvetlen családjukon, felkészítő tanáraikon kívül nem sokan ismerik. Jómagam először 1999-ben hallottam a versenyről és azon nyomban el is kezdtem keresni annak a lehetőségét, hogy induljak rajta. Ennek az az egészen egyszerű oka volt abban a pillanatban: roppant jó lehetőségnek éreztem arra, hogy valamilyen ötletet megpróbálhassak megvalósítani, és így egyből volt mire hivatkozni, amikor megpróbáltam tanácsokat vagy eszközöket kérni a kísérletezéshez. A gimi harmadik osztályáig szorgosan küldtem az első fordulóba az ötleteimet, minden alkalommal 4-5 darabot - két éven volt lehetőségem összesen három pályázattal továbbjutni. Az első igazán rázós rész értelemszerűen akkor kezdődik, amikor az ember kezében a levél, ami hírül adja a következő határidőket és a kérést, hogy egyeztessünk az első konzultációs időpontról. Egyrészről - mivel sokan eszközöket igénylő ötletekkel állnak
elő - valakitől (általában kölcsönadott eszközbeli) támogatást kell szerezni, ez önmagában szép kört jelent, sok-sok telefonálgatással, egyeztetéssel, utánajárással.
Másrészről, én például egy alkalommal úgy jártam, hogy a pályázatként beadott tervem kicsit tovább mutatott, mint amit házi körülmények között össze lehetne rakni. Ahogy lassan körvonalazódott, hogy miből rakhatom össze majd a bemutatórendszert, az alapötleten kívül gyakorlatilag a rendszer minden alkotóelemét át kellett tervezni - gondosan ügyelve, hogy pontosan azt a feladatkört tudja majd ellátni, mint amit eredetileg bemutattam. A fejlesztés önmagában különösebb szót talán nem is érdemel, aki csak egyszer is eltöltött egy éjszakát valamilyen ötlete
mellett, hol a fogát szívva valamilyen buktató vagy váratlan hiba miatt, hol csendben (a többieket fel nem ébresztve) ujjongott a váratlan megoldáson, az szerintem pontosan tudja, milyen az ilyesmi. Ahogy közelednek a határidők, úgy nő fordítottan arányosan a teljesen váratlanul felbukkanó hibák száma, és úgy lesz nehezebb
az időről időre előbukkanó ötletekre azt mondani, hogy nem, ez már csak a következő verzióba kerül bele. Arról már nem is szólva, hogy "természetesen" minden alkalommal sikerült eljátszanom azt, amit valószínűleg minden fejlesztő tesz. Átadás előtt 4-6 órával jutott eszembe valamilyen apróság. Aki ismeri a Microsoft indulásának történetét, az olvashatott arról a már-már legendás esetről, amikor Paul Allen, III. William Henry Gates akkori fejlesztőtársa, első szállított szoftverük, az
Altair BASIC átadására igyekezve döbbent rá, hogy az ún. "bootstrap" részt elfelejtette megírni: a repülőúton írta meg gépi kódban a kérdéses algoritmust. Kíváncsi vagyok vajon mennyire izgultak az igazság pillanatában...

Most pedig eldőlök aludni, és holnap befejezem a történetet a verseny végével, és az így szerzett tapasztalataimról.