Az Innovációs Verseny második és egyben befejező része jön most: mint arról írtam volt, jön a diák, ötletel, meggyőzi a zsűrit, hogy az ötlete jó, és a verseny időtartama alatt megvalósítható, majd igyekszik minél több szükséges eszközt és időt keríteni annak megvalósítására, aztán a leadás előtti estén (természetesen) a nagy vége-hajrában csodával határos módon elkészíti a bemutatókész mintapéldányt.

Az idáig vezető úton a konzultációk mindig kecsegtettek valami
érdekessel. Hol megdöbbentem, hogy valaki más mennyivel hosszabb távú jövőt lát az ötletemben, hol teljes "megsemmisülésen" mentem keresztül, ahogy az én pályamunkám megvizsgálásával megbízott zsűritag módszeresen rávilágított olyan "lyukas" pontokra az ötletben, amiket a leadási határidő előtt mindenképpen meg kellett indokolnom.

A leadást követően 2-3 hét, talán egy hónap csend következik. A
pályázók pályamunkái gondosan elzárt helyen pihennek, azon finomítani onnantól már nem lehet. Számomra legalábbis feszült várakozás volt ez. Az idő valamiért különös dolgokra képes - elég ha csak valami csendben kontakthibássá váló alkatrészre gondolunk. (Mint ahogy az velem meg is történt, bemutatás előtt kellett szétkapnom egy gépet, majd újracsatlakoztatnom a videokártyát.) A munka gyümölcse, avagy az ötlet 4-5 hónap alatt kikristályosodott esszenciája megmérettetik, nevét felkeresik az igazak könyvében és be kell mutatni, hogy tényleg tudja-e amit, majd köszönés-távozás. Aztán csend. Innentől persze kicsit könnyebb volt, nincs több megmérettetés, lesz ami lesz. Egy hónap múlva jött a következő levél: szeretettel meghívnak, díjkiosztó, pályamunkák nagyközönségnek bemutatása - gondosan ügyeltek a semmit sem sejtető fogalmazásra. Álljon itt akkori kishitűségemnek ékes bizonyítéka, az első díjátadón megtörtént eset: mikor odaértünk, volt egy-két kósza megjegyzés miszerint különdíjat kaptam - legyintettem egyet, ugyan ne ugrassanak már, kizárt dolog. Ahogy sorolták a díjazottakat és fogytak a "trófeák" az asztalról, gondoltam is, hogy na ugye, igazam volt, csak ugrattak - el is kerekedett a szemem, amikor szólítottak. Véletlenül sem mondanám, hogy pusztán azért a pillanatért megérte, de az is biztos, hogy amíg élek, nem fogom elfelejteni. :)

A díjátadók után gyakorlatilag 2-3 napig bemutatózás zajlott, jöttek-mentek az emberek, megnézték-megnéztük mindenki pályamunkáit. Három gondolatot szeretnék megosztani mindenkivel:

- A látogatók nagyon nagy része ámult és bámult, érdeklődtek, szerették volna vagy otthon, vagy munkahelyükön viszontlátni a munkáinkat. Jöttek lelkes támogatási-gyártási szándékukat kifejezni vágyó emberek is, névjegykártyákkal és nagy tervekkel: ma valahogy mégis alig látok ismerős nevet azokból a találmányokból, amiket anno én magam is kipróbálgattam - valamiért eltűntek a ködben.

Roppant érdekes volt egy alkalommal meghallgatnom azt a véleményt, miszerint tetszik az, amit a pályamunkám kapcsán elértem, megvalósítottam, bemutattam, összegyűjtöttem. Csakhogy ők látják, hogy ezeket egyedül értem el - és más előttem már végigjárta pontosan ezt az utat, és ők azt is látják, hogy nem volt mellettem a megfelelő "mester", aki ezt elmondta volna nekem. A
konzulensek, felkészítő tanárok jelentősége óriási, és ezt ott
értettem meg igazán. A jelen kor, talán kicsit a rohanó jellege
miatt már nem tudja a polihisztorokat kezelni. Nagyon fontos, hogy a lehető legtöbb emberrel keressük akár a szakmai kapcsolatot,
nyissunk, beszélgessünk - ha erre még akkor ráéreztem volna,
szinte biztos, hogy sokkal gyorsabban tudtam volna sok mindennel
haladni.

Attól nem kell félni, hogy valaki lemásolja az ötletet, a találmányt, vagy más valósítja meg. Szentimentális leszek és megosztok egy gondolatot, amiben én is hiszek: egy igazán jó ötletet állítólag az jellemez, hogy még egy kellően jelentős szikrájából sem tud más tüzet gyújtani, csak az, aki szívből hisz benne. Viszont ha magunknak tartogatjuk azt a szikrát, lassan kihűl és soha nem fog körülötte melegedni senki.